Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Álmodó [x]

Idézet:

"A bajnokok bajnoka vagyok. Ha futok, remeg a föld, az ég megnyílik, halandók ujjonganak, és tiszteletkört teszek a tulajjal, aki virágos takarót tesz rám. Ez a diadal útja."

 

Az élet írja a legjobb forgatókönyveket - hangzik a kissé közhelyszerű, de nagyon is igaz mondás szerint, és valóban, újra és újra bebizonyosodik, hogy nincs (vagy legalábbis alig van) olyan író, aki fantáziadúsabb és ötletesebb történeteket találna ki, mint amilyenek a valóságban megesnek. John Gatins saját forgatókönyvéből rendezett filmjét mindenesetre egy igaz történet ihlette meg egy sérült versenylóról, ami mégis képes visszatérni a versenypályára. Az álmodó egy csodálatosan meseszerű történet egy amolyan tipikus megvalósult "amerikai álom"-ról: adott egy gyönyörű versenyló, Soñador (spanyolul: álmodó, álmodozó) vagy röviden csak Sonya egy irigylésre méltó vérvonallal a háta mögött, egy arab sejk (Tariq herceg - Antonio Albandran), akit elsősorban nem a lovak iránti szeretete jellemez, hanem a testvérét (Sadir herceg - Oded Fehr) mindenképpen legyőzni akaró hozzáállása, valamint egy amerikai lótenyésztő-családból származó farmer-lovász (Ben Crane - Kurt Russell), akit a herceg intézője (Palmer - David Morse) a ló trenírozására vett fel, illetve Crane kislánya, Cale (Dakota Fanning), aki mindennél jobban szeretné, hogy apja és nagyapja (Kris Kristofferson) újra lovakat tenyésszen, mint a régi szép időkben. Ez utóbbira egy hirtelen jött baleset adja meg az esélyt, mivel az előkelő és neves Telivérek Versenyén induló Soñador az előző versenyektől kimerülve felbukik a futam alatt, és mivel törött lábú versenyló senkinek se kell, ezért a tulajdonosok el akarják altatni. A főnöke lekezelő viselkedését amúgy is nehezen viselő Crane-nél mindenesetre ekkor telik be a pohár, mivel a futam előtt felhívta Palmer figyelmét arra, hogy a ló nincs formában, és minden sérelmét a férfire zúdítva rövid úton eléri, hogy őt, illetve mexikói segédeit (Manolin - Freddy Rodríguez, Balon - Luis Guzmán) kidobják - végkielégítésként pedig megkapják a sérült lovat. Crane ekkor elhatározza, hogy apja egyik régi módszerét felhasználva meggyógyítja a lovat, majd pedig tenyészkancaként használja - csakhogy a felépülő Sonyáról kiderül, hogy meddő. A fordulatokban gazdag, érzelmes történet stílusában azokhoz a régebbi, leginkább tv-filmekhez igazodik, melyek őszintén, érzelgősségtől mentesen és klisék nélkül beszéltek helytállásról, összetartásról, gerincességről és az állatok iránti szeretetről olyan embereket állítva a középpontba, akikben mindezek az értékek már eleve megvannak, és nem kell hozzá egy gyerek vagy egy különleges jellemű felnőtt, hogy rájöjjenek, így is lehet élni. A film figuráit elnézve leginkább az a legszembetűnőbb, hogy van saját jellemük, és bárhogyan is cseledjenek, az nem tűnik hihetetlennek. A kislánynak Sonyával kötött gyors barátsága úgyanolyan kevéssé, mint az apa kitartása a sérült ló mellett, majd pedig az a sem, amikor lányára iratja a ló tulajdonjogát, miután látja, hogy az mennyire ragaszkodik az állathoz. De ugyanígy a nagyapa letargikus cinizmusa sem, akit láthatóan nagyon is megviselt, hogy el kellett adnia a hajdani lótenyészetét, azóta pedig mindent amolyan távolságtartó pesszimizmussal figyel, és elviselhetetlenül hideg észérveket fröcsög magából. A film élvezhető történetvezetése mellett igazán elsőrendű színészi alakításokkal is találkozhatunk, ami nem is véletlen, hisz egy valóban tehetséges gárdát hoztak össze a castingosok. A gyerekfejjel már többször bizonyított Dakota Fanning például szinte uralja a képernyőt, játékát a tökéletes átélés és teljes hitelesség jellemzi, egyszerűen ott van, és mi elhisszük neki, hogy ő Cale Crane, egy határozott jellemű, saját véleménnyel rendelkező kislány a maga gyermeki bölcsességével és igencsak cenzúrázatlan szájával egyetemben, aki egész életében egy farmon élt. Mellette természetesen a felnőtt színészek is makulátlan alakítást nyújtanak: elsősorban Kurt Russell, aki a kislánnyal igazán emlékezetes párost alkot. Mindent összevetve végre megint egy olyan családi filmet láthatunk, ami egyrészt nem akar több lenni, mint egy szerethető, kedves és tartalmas mese, másrészt nem fullad bele a közönségesség, az unalom és a semmitmondás mocsarába.